Baskortok vezeti a gólt

L. Gumiljov nyomán tudjuk, hogy a népek történelmét szuperenergiás emberi egyének csoportjai mozgatják – szenvedélyesek, akik az önmegvalósítás legmagasabb fokára törekszenek, még ha saját életüket és egészségüket is veszélyeztetik. Azáltal, hogy konzorciumokban egyesülnek, és cselekvésre sarkallják a hétköznapi „harmonikus” egyéneket, a szenvedélyesek új etnikai csoportokat, államokat hoznak létre, forradalmakat szerveznek, és vágtára kényszerítik a “történelem csapását” (V. Majakovszkij). A szenvedélyesek feláldozása túlmutat azon hétköznapi “harmonikus” emberek normáin, akik kikerülik a történelem forgatagát, és a családjuk érdekében akarnak élni. Utóbbiak a nyugodt gyermeknevelést, ház- és útépítést, gabonatermesztést vagy állatállományok legeltetését célozzák. De a szenvedélyek hiánya az emberi társadalomban (az áldozatvállalásra való fokozott hajlam és a gyors kiadások miatt) az etnikai csoport képességeinek és harci akaratának elvesztéséhez, áttörésekhez, végső soron pedig általában a fejlődéshez vezet. A szenvedélyek nélküli társadalom egy bizonyos pillanatban semmire képtelenné válik, és… összeomlik, jó esetben más etnikai csoportok építőanyagává válik, rosszabb esetben pedig semmi, semmi. Példa erre az avarok, akikről Nestor, a krónikás ezt mondta: “Elpusztultak, mint az obrák”. Nagyszerű emberek voltak, aztán elmentek. Eltűnt – nincs is jobb mód erre!

A mi világunk így épül fel – ha mindenki csendesen, a saját apró érdekeivel akar élni, akkor a társadalmad nem sokáig fog csendben létezni.

Összehasonlítva a tatártársaim nemzeti jogaiért való harc lehetséges képességét a baskortok lehetőségeivel ugyanazon a területen, meg kell jegyeznem, hogy az összehasonlítás sajnos nem a Nagybolgár leszármazottainak kedvez. A tatár népcsoport öregszik, öregszik! Igyekszik, mint az élet nehézségeibe belefáradt nyugdíjas, csendes helyet találni, ahol kívülről is megfigyelheti az eseményeket, anélkül, hogy megkockáztatná, hogy bekerüljön az események kiszámíthatatlan örvényébe. Ennek a feltételes nyugdíjasnak az életcéljai változáson mennek keresztül: a béke és a kényelem kedvéért olyan engedményeket vállal, amelyek egészen a közelmúltig elfogadhatatlannak tűntek számára. Készen áll arra, hogy feladja a továbblépést, ha csak nem csúszik vissza a legrosszabb állapotokba, amiket egyszer átélt.

Még mindig rengeteg bátor tatár srác van a környéken, akik készek kétségbeesett dolgokra, hogy jó helyet foglaljanak el az életben. A tatár lányok, akik elszántak arra, hogy sikereket érjenek el leendő családjuk számára, szintén nem ritkák a volgai városokban és falvakban. Sok az intellektuális igazságkereső, akit nem tudott megfélemlíteni az elnyomás, és sok gondolkodó tatár bátran és éleslátóan mutat rá az embereket fenyegető veszélyekre. De a hagyományos patriarchális életmód a tatár társadalomban, a kulturális alapok és a szokások megkövetelik az idősek iránti engedelmességet, a felettesek tekintélyét és a kritika visszafogottságát. A közvélemény túlnyomórészt a fennálló status quo-t támogatja. Óriási szerepe van a Tatár Köztársaságban napirendet formáló nemzeti berendezkedés befolyásának is, az állami szekerek gyeplői a meglévő javak fogyasztására, nem pedig újak meghódítására hajlamosak. A Köztársaságban a hatalom azoké, akik szorgalmasan figyelik a szenvedélyes “gazok” megjelenését a közkertben, és a metropoliszsal egyeztetve szorgalmasan irtják ezeket a „gazokat”. A népbe következetesen és sikeresen beleoltják azt a gondolatot, hogy jobb élvezni a megszerzett javak fogyasztását (a nemzeti szubjektivitás – a nyelv, az alkotmányos jogok egy részének, a nemzeti kultúra stb.) lemondásával, mint az újakért való harcban kockáztatni.

Úgy tűnik, mi a baj azzal a vágykal, hogy csendesen és békésen éljen, a saját kezével teremtett kényelemben? Egyetértek, nincs ezzel semmi baj… kivéve azt a kilátást, hogy gyermekei, unokái aligha élvezhetik sokáig a békét. Ezt a kényelmet és békét elveszik tőlük, és ők maguk is szolgákká (és talán rabszolgákká) lesznek erősebb és energikusabb emberek által, akik készek kézzel, lábbal és fogakkal harcolni mások javaiért, könnyen kezelhetők. a volt törvényes tulajdonosok akarathiánya miatt szereznek.

Itt szeretnék beszélni a baskortok példájáról. Megtalálták az erőt, hogy ne várják meg a győzelem feltételeit, és gyakran elmennek odáig, hogy maguk teremtsenek lehetőséget a küzdelemre. Már olvasunk arról, hogy az Ukrán Fegyveres Erők alapján kívánják megépíteni a Szabad Baskírföld fegyveres erőinek prototípusát. Tudunk már az orosz hadsereg ellen Ukrajnában harcoló baskortákról, tudunk a Fehérorosz Köztársaságból származó srácokról, akik vérüket ontották, sőt meghaltak a Szabad Baskírföld létéért. Ez jó példa a többi baskorti vakmerő számára, akik nem értenek egyet azzal, hogy a habirovszki önkéntes zászlóalj orosz parancsnoka bottal verje őket, mint a szarvasmarhákat, dobja egy gödörbe vagy akassza fel a fára két napig.

Amikor 85 évvel ezelőtt A. Hitler társai siettek csapatokat küldeni a Szudéta-vidékre, a náci diktátor a következőket mondta: “Túl korai. A szudétanémeteknek vérüket kell ontani, és meg kell találniuk hőseiket! Kérem, bocsássák meg ezt a politikailag inkorrekt példát, de a harc elvei azóta sem változtak. A tatárok, a baskortok és más őslakosok ne számítsanak a függetlenségre, amelyet valaki kívülről hozott. Erőfeszítés és áldozat nélkül nem is fogod tudni megtartani!”