“Сәлам ил кешесе!”

Az internet egy új találmány hírével örvendeztetett meg bennünket: az emberi gondolkodás létrehozta a mesterséges intelligenciát (AI). Érdekes dolog. Valaki vicces játékként érzékeli, valaki pedig olyan próféciákkal ijesztgeti az embereket, amelyek feltételezett szörnyű következményekkel járnak egy szabadon engedett szörnyetegtől. Nos, a szakembereknek át kellene gondolniuk a dolgokat, megbeszélniük és meg kell hozniuk a helyes döntéseket: milyen jogi keretek között lehet biztonságosan használni az emberiség javára az elektronikus agyat. Ez pedig nagyon nehéz, mert egy olyan hasznos dologgal, mint a mikroszkóp, felfedezést tehet a mikrobiológiában, és törheti a beszélgetőpartner fejét, ha nagyon dühös rá, és korábban nem szabott korlátokat magának.

Ám jelenleg más okból is érdekel bennünket az emberi zsenialitás eme csodaterméke. A médiában már felvillant az ötlet, hogy meg lehet tanítani az MI-t az őslakosok valamilyen veszélyeztetett nyelvére. Jó módszernek tűnik magának a nyelvnek a megmentésére. Végül is ott van a Spitzbergák Nemzetközi Magbunker (Doomsday Vault) a jégben. Mi akadályozza meg, hogy ugyanazt a szellemi tárházat hozzuk létre a kihalás szélén vergődő nyelvek számára? Az ok természetesen jelen van, így minden esetre garanciát teremtünk az élőbeszéd esetleges felélesztésére. Egy intelligens robot szinte korlátlan felhőtárhelyének használata egy nyelvi jelenség megmentésére – hát nem rossz, nem rossz…

De van egy „de”! Gyakran nézel egy 30 évvel ezelőtt készült családi fotóalbumot? A szerzőnél például ez nagyon ritkán fordul elő, amikor bútort kell mozgatni, vagy helyet kell adni valaminek. Aztán véletlenül a kezedbe kerülnek a fotóalbumok, gépiesen lapozgatsz pár oldalt, eszedbe jut valami, de hátulról hallod: „Nos, mit csinálsz ott, elaludtál? Éljünk!” – és a fotók ismét a második vagy harmadik tervhez mennek, amelyhez valószínűleg soha nem talál szabadidőt …

Röviden: vannak aggályok. Nem számít, hogy a segítséget és az üdvösséget kérő nyelv az AI segítségével egy régi ládává változik, a padláson felejtett szeméttel. Hiszen minden dolog, akárcsak az ember, addig él, amíg másoknak szüksége van rá, és amíg valaki használja!

Államunk „bölcs és emberséges” nyelvpolitikája miatt vissza kell tekintenünk a mesterséges intelligencia használatából eredő közvetlen károk lehetőségére is. Hideg szívvel digitalizálnak lexémakészletet elektronikus tezauruszba, kalapácsos szintaxist és stílust a programba – és itt van: egy okos robottal mindenki teljes megelégedésére beszélheti a nyelvét. És talán holnap „bölcs vezetőink” azt mondják nekünk: „Mondd a sajátodat a neurális hálózattal!”, ma helyett: „Mondd a sajátodat otthon a konyhádban!”. Ebből az alkalomból felidézem az L. Tolsztoj egyik regényében leírt helyzetet, amikor a magánzárkában, kommunikáció és könyvek nélkül sínylődő és megbolondult politikai fogoly palatáblát és krétát kap, amikor arra kérik, hogy adjon ki írást kiegészítők. Ha írni akar – kérem írjon, töröljön és írjon újra… Bolondulj meg gyorsított ütemben!

A minden idők tisztviselői híresek érzéketlenségükről és érzéketlenségükről. Talán, aki emlékszik, volt már olyan precedens, hogy a tudományos és technológiai haladás vívmányait az adminisztrációban felhasználják: panasszal jössz a kormányhivatalba, egy magas rangú főnökkel egyeztetsz… Szóval azt gondolod, hogy most a hatóságok meghallgat, elfogadja a panaszt, kitalálja és utasításokat ad az elkövetett hibák kijavítására. Feljön a sor, bemész a jelzett irodába, és ott … A mennyezet alatti konzolon lóg a tévéképernyő, a képernyőről egy okos vezető néz rád, mellette pedig egy kamera, ami lő és továbbít. a képet a fogadó funkcionáriusnak. Meghallgatja nyilatkozatát, bólint, megmutatja, hová tegye az írásbeli fellebbezést, megígéri, hogy időben rendezi, és … kikapcsol! És egy ilyen újítás értelme a hétköznapi embereknek – gulkinorral!

Honfitársaim, emlékszel a viccre, miszerint az alkoholmentes sör az első lépés a guminővé válás felé? Saint-Exupéry, “A kis herceg” szerzője azt állította, hogy a világ legnagyobb luxusa az emberi kommunikáció luxusa! A szerző soha nem szeretne tatárt beszélni az autóhoz egy iskolai vagy katonabarát, vagy egy falubeli vidéki ember helyett. És arról, hogy egy tatár lánnyal viccelődik az utcán, és nem egy robottal, és általában szó sincs róla!

Ezért a robotok robotok, az elektronikus agy persze jó dolog, de becsüljük meg azt, amit Allah adott nekünk – anyanyelvünk, amely láthatatlan szálakkal köt össze minden tatárt. Hiszen mondd meg őszintén – valahol idegenben, idegenben lévén, a hátad mögött hallva a tatár beszédet, mert valami különleges felismerés öröme lobban fel a lelkedben. “Сәлам ил кешесе. Син кайдан?” – kiáltod fel. A lélek melegebbé válik: „Ó, édesem! Vidéki ember közel! Ez nem egy robot, amivel találkozhatsz!