Moldovai precedens

Amikor a 20. század elején, az első világháború eredményeit követően az Osztrák-Magyar Birodalom összeomlott, az államiságot kapott felszabadult népek között oláhok is voltak erdélyiekkel és moldávokkal. Egyetlen nép három ága egyesült újra egy államban. Érdekes módon ennek az államnak a lakosságának nem volt önneve. Voltak emberek, de nem volt név. Később találták ki, románoknak nevezték – utalva a Római Birodalomra, amely magában foglalta a román ősök – a rómaiak által asszimilált dákok – földjét. De a románoknak nem volt szabad békésen élniük. 1940-ben a “nagy felszabadító” Joszif Sztálin Adolf Hitlerrel egyetértésben elindította a II. világháborút és elvágta a terület egy részét Romániától, létrehozva a moldvai SZSZK-t az elcsatolt román Besszarábiának a moldvai SZSZK-hoz való csatlakozásával. A nemzetek atyjának parancsára létrejött köztársaság 1990-ig létezett, majd a Szovjetunió területén lezajlott centrifugális események következtében felbomlott, miközben elvesztette a világban elismert területének egy részét.

A helyzet az, hogy az 1990-es évek elején a románbarát érzelmek széles körben elterjedtek Moldova politikai elitjében, felmerült az az elképzelés, hogy Moldovát és Romániát egyetlen államba egyesítsék. Ez az elképzelés elfogadhatatlan volt a Dnyeszteren túli régió politikai elitje számára. Dnyeszteren túli etnikai-nyelvi összetétele jelentősen eltér az általános moldovaitól, itt nem a moldovaiak alkotják a többséget, a lakosság jelentős része ukrán és orosz. 1991. augusztus 25-én kiáltották ki az el nem ismert Pridnesztrovi Moldáv Köztársaság úgynevezett “függetlenségét”, majd egy rövid távú fegyveres konfliktus vette kezdetét egyrészt a szakadárok és az orosz hadsereg, másrészt a moldovai csapatok között, amely csúcspontja volt. a szakadárok tényleges győzelmében az orosz hadsereg részvételével.

Végül 1992. július 21-én megállapodást írtak alá Moldova és Oroszország között a Dnyeszteren túli konfliktus rendezésének elveiről. Ma a moldovai jogszabályok szerint Pridnestrovie autonóm területi egység státusszal rendelkezik, különleges jogi státusszal. Függetlenségét egyetlen ENSZ-tagállam sem ismeri el, csak néhány el nem ismert szeparatista státusszal rendelkező állam (Abházia, Dél-Oszétia és Hegyi-Karabah).

De különösen érdekel bennünket ennek a “földrajzi történelemnek” a sajátos oldala.

2010-ben információk jelentek meg a Transznisztria Ukrajnához való csatlakozásáról szóló esetleges titkos megállapodásokról Ukrajna és Oroszország elnöke között. 2011 novemberében az el nem ismert Pridnesztrovói Moldáv Köztársaság elnöke, Igor Szmirnov a Molodaja Ukraina újságnak adott interjújában kijelentette, hogy nem zárja ki a népszavazást Dnyeszteren túli régió Ukrajnához való csatlakozásáról. 2017 novemberében Igor Dodon moldovai elnök váratlan bejelentést tett, miszerint Transznisztria akár Ukrajna, akár Moldova részévé válhat. A tett utalást az Orosz Föderáció határozott jelzésének tekintették Dnyeszteren túli régiónak a Krím-félszigetre történő cseréjével kapcsolatban.

A régió térképét tekintve és az erők felosztását értékelve feltételezhető, hogy a helyzet egészen logikus döntésre késztette Ukrajnát – kihasználni a pridnyesztroviak ellenszenvét a hivatalos Kisinyovval szemben, kicsit felmelegíteni az ukrán-barát érzelmeket. a nagy ukrán diaszpórával rendelkező Köztársaságban, használja ki Moldova gyengeségét, tartson népszavazást” és … és kész! A Dnyeszteren túli régió a “kijevi rezsim” kezében van! Micsoda növekedés Ukrajna területén, Transznisztria teljes ipari potenciálja, félmillió ember! Hurrá! “A Dnyeszteren túli régió a miénk!”, “Térj vissza a natív kikötőbe!”, “Örökké Ukrajnával!” stb, stb.

De nem! Ukrajna ehhez nem értett egyet. Miért? Igen, ezért! Az ukránok 2014 óta vérrel fizetnek azért, hogy Európában éljenek, az európai törvények értelmében, amely többek között a második világháború után keletkezett határok sérthetetlenségéről szóló 1975-ös helsinki egyezményeket is tartalmazza. Az ukránok megértették, hogy valaki más gyászára államot építeni ésszerűtlen és bűnös. Ma pedig az orosz agressziót leküzdve, a kvázi pridnyesztrovai fegyveres erők hátba szúrásától tartva Ukrajna vezetése nem a Dnyeszteren túli régió megelőző megszállásának útját járta, ellenkezőleg, Moldovának támogatását jelentette ki, amelyet a szuverén köztársaságban a Moszkva-barát erők “megingattak”.

A Dnyeszteren túli régió ukrán társaival kapcsolatban Kijiv régóta kulturális támogatási politikát folytat – minden, amiről már sokszor írtak: kulturális projektek pénzügyi támogatása; tankönyvek iskoláknak, pénz könyvkiadásra, ösztöndíjak diákoknak; kulturális és oktatási csereprogramok: diákok, művészek, újságírók; versenyeken és versenyeken való részvételre való felhívások stb. Az ukrán hatóságok, akiket mind az ukrán, mind a Dnyeszteren túli aktivisták jogosan kritizáltak a meghirdetett folyamatok elégtelen figyelem és finanszírozása miatt, egyetértenek abban, hogy ebben az irányban több munkát kell végezni. De ez egy élő folyamat normális munkaritmusa. Az ukrán politikában ma még a Dnyeszteren túli Ukrajnához való hipotetikus csatolásáról dadogni is illetlenségnek számít. Azonnal elmegy egy sűrű gombóc vagy egy barlangi nacionalista. A Dnyeszteren túli régióban a kilencvenes években a szakadárok és Oroszország oldalán harcoló ukrán nacionalisták egyébként ma elismerik, hogy akkor hibáztak.

Engem, az orosz sovinizmust és a szélsőséges tatár nacionalizmust nem egyformán felfogó tatárt, néhány honfitársamnak az a vágya kényszerített rá, hogy a Dnyeszteren túli téma felé forduljak, hogy a baskíriai tatár diaszpórával kapcsolatos kérdést erőszakkal oldják meg. Nos, semmiképpen sem akarják a hasonló gondolkodású honfitársak anyagi és kulturális támogatásának útját járni, szimpatizánsokat és szövetségeseket szerezni! Hatalmi programot választanak – diktálnak a politikai ellenfelekkel szemben, ultimátumot követelő kapcsolatokat építenek ki politikai privilégiumok követelésével, azzal fenyegetőznek, hogy “ha valami honfitársaink segítségére sietnek” stb. És itt egyáltalán nem az a lényeg, hogy mi voltunk hogy eleget halljon a viták során és olvasson magáról nem hízelgő kijelentéseket. Kár, hogy ezt ugyanazoktól a tatár hazafiaktól hallod, akik lelkükkel betegednek népükért, akik ma nem szabadok, és őszintén kívánnak nekik jobbulást. Itt már csak abban kell reménykedni, hogy egy olyan politikai modell érvényesül, amely békét és jólétet hozhat a tatár népnek, és nem zuhan az időtlenség és a kilátástalanság sötétjébe a világ egyetlen országában sem elismert Tatár Népköztársaság részeként.