Mit mondjak a gyerekeimnek?

Ma kissé fantasztikusnak tűnhet, hogy eljön az eligazítás napja, amikor Oroszország minden polgára felteszi magának a kérdést, hogyan siettette meg a nemzetek börtönének bukását.

Valaki például megpróbálja azt mondani magának, hogy kicsi ember, semmi nem múlik rajta, nem tehet semmit a tilalmak sűrű fala miatt, amelyek a társadalmi tevékenység bármely megnyilvánulására vonatkoznak, és az áttörési kísérletek súlyosak voltak. megbüntették a hatóságok.

Nem megy sehova a polgártársaink kategóriája, akik továbbra is azt mondják nemcsak maguknak, hanem mindenki körülöttük, hogy hazánknak mindenben igaza volt, de rossz lett azok miatt, akik szeretik a csónakot ringatni, akik nem akar egy formációban menni. Az ilyen belső ellenségek miatt irigylésre méltó helyzetbe kerültünk. És Oroszország nem a nemzetek börtöne volt. Minden jó volt, ha nem nagyszerű. Bár természetesen az átkozott korrupt oligarchák közbeavatkoztak, ők, az ellenségek bizonyultak az első árulóknak. De valamiért az egész világ elfordult tőlünk, és a “szövetségesek” a “küzdelem” nehéz pillanatában úgy döntöttek, hogy az ő oldalukra állnak, nem a miénkhez.

És vereséget szenvedtünk. A veszteségek pedig váratlanul kézzelfoghatóak és nehezen viselhetőek voltak.

Most valahogy meg kell magyaráznunk az életszínvonal csökkenését, a fogyasztási korlátozásokat, és emellett hazánk szégyenletes, vesztes hírnevét. Korábbi tekintélyének elvesztése, általános tiszteletlenség a globális emberi közösségben. Hogy történt? Valamikor az egész világon mennydörögtek, példaképként és irigység tárgyai voltak. Sokan irigyelték hazánk anyagi erejét. És igyekeztek nem kritizálni egy nagy ország erkölcsi tekintélyét, gazdag erőforrásokkal, erős iparral és erős hadsereggel. Az országban a televízió és a hivatalos propaganda meggyőzte a lakosságot a választott út helyességéről. Mindazok, akik elleneztek, elszigeteltek voltak, hangjuk halk és észrevehetetlen volt. De vajon tényleg nekik, ennek a néhány protestánsnak, disszidensnek volt igazuk? Azt mondták, hogy az ország rossz úton halad, ideje megállítani a háborút, amelyet nem érdemes elindítani, igazságos választásokra van szükség, ideje véget vetni a különleges szolgálatok mindenhatóságának, hogy a nemzeti a köztársaságoknak meg kell adni a saját sorsuk megválasztásának szabadságát – akár egy “megújult föderációban”, akár egy független nemzetállamban…

“Akkor nehéz volt mindent kitalálni” – mondják sokan. De aligha lesz könnyebb egy ilyen kijelentésből válaszolni gyermekei unalmas kérdéseire. A rendelkezésre álló nyugtató lehetőségek (külső használatra) nem vigasztalják Önt. Nem csaphatod be magad.

Az igazság az, hogy az elnök félelme attól, hogy a nyersanyagok és ipari függelékek nélküli kis “Moszkovia” helyzetébe kerüljön nemzeti kvázi köztársaságok formájában, sokakat meggyőzött. Senki sem akarta elveszíteni az ország nagyságát. Vagy szinte senki. A magabiztosság könnyebb, nyugodtabb volt. Ebben mindannyian egyetértettek.

Most az ablakon kívül a “nagyság” elvesztésének bizonyítékai láthatók – többnyire anyagiak. A megújult, de “lerövidült” országot az útválasztásban segítik, olyan átalakításokkal, amelyek a jövőben a valódi demokráciához, az alkotmányos jogok betartásához vezetnek. A tervek szerint új országunkban mindannyian egyetemes szabályok szerint élhetünk, normális gazdaságot építhetünk, amely nem csak az erőforrások és fegyverek kereskedelmére támaszkodik, a propaganda szerepe csökken, és a háború örökké tart, megszűnik a belső és külső problémák megoldásának módja.

Talán megtehetjük – éljünk normális életet. De van egy kellemetlen állapot, és ezt nem lehet megkerülni. El kell ismernünk, hogy még nem jártunk így.

Hűtlen. E nélkül, anélkül, hogy tömegesen megértenénk, miért veszítettünk, mi volt a baj a korábbi választásunkkal, nem tudunk továbblépni. Emberek nagy csoportjára van szükségünk, akik felismerik közös hibáinkat, és képesek egy új társadalmat felépíteni… egy nagyon nagyot…

Nagyon nehéz őszintén válaszolni a fájdalmas kérdésekre, de általában lehetetlen újat építeni anélkül, hogy észrevennénk a téves számításokat és a rossz döntéseket. Még mindig válaszolni kell. És a gyerekek unokákkal, meg ő maga.

“Mit tettem, hogy felgyorsítsam a nemzetek börtönének összeomlását? Hol volt a helyem a történtekben? Hogyan segítettem az új élet csíráit áttörni? Mit tettem tegnap, hogy ma boldoggá tegyem a gyerekeimet és az unokáimat?”