Ma Kazanyban virágot helyeztek el a megszálló, Lev Tolsztoj emlékművénél

Ez az ember tipikus orosz ellenzéki volt, aki két hódító háborúban is részt vett – a krími és a kaukázusi háborúban. Véletlen egybeesés és véletlen? Nem, ez az orosz ellenzék – nem egy véres birodalom ellen, hanem csak a pillanatnyi hatalom ellen. Nagyapja egykor kazanyi kormányzó volt, vagyis a betolakodók akaratát hajtotta végre ezeken a területeken. Lev Nikolaevics maga is kitűnt birodalmi ambícióiban, számos díjat kapott a csatában.

A háború előrehaladtával azonban egyre kiábrándultabbá vált, hogy a “villámháborúk” nem jártak sikerrel, és minden hódítás nem az eredeti terv szerint zajlott, hanem csak az orosz hadsereg katonáinak nagy veszteségeihez vezetett.

Egyszóval a háború adott neki egy kis értelmet, és csökkentette imperializmusát.

Amit később írt, érdemes idézni az emlékműveinek virágelhelyezési összejövetelein:

“Ő (I. Miklós – megjegyzés) büszke volt mind az 1945-ös expedíció tervére, mind a lassú előrehaladás tervére, annak ellenére, hogy ez a két terv egyértelműen ellentmondott egymásnak. Igen, mi történne most Oroszországgal, ha én nem lennék? – gondolta újra.”

Tolsztoj így írja le az “antifasizmus iránti szeretet” megjelenését az orosz uralkodók körében:

„…ő (I. Miklós) sokat ártott a lengyeleknek. Ahhoz, hogy megmagyarázza ezt a rosszat, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy minden lengyel gazember. Nikolai pedig annak tekintette őket, és gyűlölte őket olyan gonoszság mértékéig, amit velük tett.”

“A lényeg, hogy a magánszemély által elkövetett erőszakot megbüntető közvélemény dicsérje és a hazaszeretet erényévé emelje, ha valaki más tulajdonát a haza hatalmának növelése érdekében kisajátítja. (…) A banditák munkája egy percre sem áll meg, és itt-ott szüntelenül folyik egy-egy kisebb háború, mint egy láncos lövöldözés, és egy igazi, nagy háborúnak bármelyik percben megtörténhet és meg kell kezdődnie.”

A szomszédok meghódításáról:

“Az oroszok rajtaütése ugyanazt az ault rombolta le, amelyben Hadzsi Murat átállása előtt utolsó éjszakáját töltötte.

Szado, akinek a házában Hadzsi Murat akkor megszállt, családjával együtt a hegyekbe húzódott, amikor az oroszok az aulhoz közeledtek. Visszatértekor lerombolva találta száklyáját; a tető beomlott, s az ajtó s a kicsiny tornác oszlopai elszenesedtek, a kunyhó belsejét orosz katonák mocskolták be. Fiát pedig, a csinos, ragyogó szemű gyereket, aki olyan elragadtatással nézte Hadzsi Muratot, holtan hozták be a mecsetbe, köpennyel letakart lovon. Szurony járta át a hátát. A tiszteletre méltó asszony, aki Hadzsi Muratnak látogatása idején a vacsorát felszolgálta, most megszaggatott inggel – amely alól kilátszott petyhüdt, kiaszott melle -, ziláltan lecsüngő hajjal borult fia holttestére, véresre karmolta arcát, és szüntelenül jajveszékelt. Szado ásóval, lapáttal kivonult, hogy rokonaival együtt megássa fia sírját. Az öreg nagyapó a szétrombolt száklya falánál ült, és valami pálcikát farigcsálva, tompán bámult maga elé. Nemrég tért vissza méheséből: a két szénaboglyát felégették, a gondosan ápolt barack- és cseresznyefákat kivágták és eltüzelték, és – ami a legjobban fájt az öregnek – valamennyi méhkas a méhekkel együtt a tűz martaléka lett. Az ault asszonyok sírása, jajveszékelése töltötte be. Az apró gyermekek anyjukkal együtt sírtak. Bőgtek az éhes állatok is, amelyeknek nem volt mit enni adni. A nagyobb gyermekek nem játszottak, hanem riadt szemmel pillantottak a felnőttekre.

A kutat berondították, nyilván szándékosan, s így nem lehetett vizet meríteni belőle. Ugyanolyan módon szennyezték be a mecsetet is; a mulla mutalimjaival[ Tanítványai.] már neki is látott a szent hely tisztogatásának.

Az öregek összegyűltek a téren, s guggolva meghányták-vetették a helyzetüket. Gyűlöletről senki sem beszélt. Az érzés, amely valamennyi csecsencben, a legkisebbtől a legidősebbig, az oroszok ellen élt, erősebb volt a gyűlöletnél. Nem is gyűlölet volt ez: egyszerűen nem vették emberszámba az orosz kutyákat, és olyan undort, utálatot, értetlen felháborodást éreztek esztelen kegyetlenségük láttára, hogy éppoly természetesen törekedtek kiirtásukra, mint patkány, mérges pók, farkas elpusztítására – és ez a vágy ugyanolyan természetes érzésnek tűnt fel, mint a létfenntartás ösztöne.”