A pillanat fontosságáról

A Moszkva által rabszolgasorba ejtett népek nemzeti mozgalmainak hallgatása és tétlensége katasztrofális következményekkel jár a nemzeti köztársaságokra nézve – még az Orosz Föderáció összeomlása esetén is.

Ez nem csak erkölcsi katasztrófa. A „birodalom katonái” márka szilárdan beépült a következő birodalmi háborúban harcoló nem orosz népek képviselőibe. A burjátok, tatárok, baskírok, jakutok, oszétok, a dagesztáni népek a legkegyetlenebb és kutyákhoz kötődnek, amelyeket a tulajdonos elengedett a pórázról.

Hosszan lehet vitatkozni egy ilyen kijelentés érvényességével, ésszerű mindenkivel elmagyarázni, hogy a Kreml ágyútölteléknek használja a csuvasokat, de ez nem valószínű, hogy befolyásolja népeink tömeges felfogását a világban. Ráadásul a jelenlegi helyzetben az ukránok fogják nagymértékben meghatározni a „vörös érzékelési vonalakat”: mi számít győzelemnek és mi vereségnek; kit nevezzünk szövetségesnek és kiket árulónak. A helyzet egészen más, mint 2021-ben. Ma, ha az ukrán nép a vezetőik száján kijelenti, hogy Ukrajnát a Krím és a Donbássz Oroszország számára történő elismerésével békeszerződésre késztetni árulás… higgyétek el, nem lesz könnyű dolguk a világ vezetőinek hatalmat, hogy meggyőzzék választóikat az ellenkezőjéről.

Hasonló a helyzet a rabszolga népekkel is.

Ha ténylegesen nem bizonyítjuk (elsősorban magunknak), hogy nem értünk egyet a Kreml-lel, akkor évtizedekre a legyőzöttek táborában tartunk számon, az ebből fakadó politikai és jogi következményekkel együtt. Nem elég „rabszolga népnek” nevezni – be kell bizonyítani, hogy utáljátok a rabszolgaságot és a szabadságra törekedtek.

Egyelőre nincs ilyen vágy.

Már most kell kinyilvánítani az álláspontot – konkrét és nagy horderejű tettekkel itt – Idel-Uralban, itthon. Az Orosz Föderáció veresége után a „patthelyzetről” szóló érveink senkit nem fognak érdekelni.