„A forradalom élő fáklyái”
Először is a szerző önmagát akarja idézni, egy bekezdést az előző cikkből: „A közvélemény – mind azok, akik Erzany Masztornak vallják magukat, mind a Mordvai Köztársaság tisztességes emberei, bármilyen nemzetiségű – segíteni fogják az aktivistát abban, hogy pénzt gyűjtsön jezsuita bírságot fizet, ami majdnem háromszorosa a nyugdíjának. Hiszen itt nem kell hősiesség, még a nyilvánosság sem kell, csak csendben, bármilyen módon pénzt utalni… Valakinek az erzikből vagy az Orosz Föderáció más finnugor népeinek képviselőinek át kell vennie ennek a rendezvénynek a szervezését. és óvatosan, átgondoltan, biztonsági hálóval végezze. Motivációval „egy idős ember iránti szánalomból, egy kolléga iránt, aki „szerencsétlenül számolt”. Nincs itt semmi szégyenletes, egy ilyen megfogalmazás elfogadható a birodalmi leviatán elleni harcban, és a katonai ravaszságot senki sem törölte. A fő dolog az, hogy megmentsük a harcost, aki támadásba lendült.”
A publikáció után néhány olvasóban felmerült a gondolat: helyes-e, ha a disszidensek az orosz biztonsági erőkkel és tisztviselőkkel kapcsolatban „tudatosan kimondják azt, amivel valójában nem értenek egyet?” Kritikusaim azt az érvet hozták fel: lehetetlen, akkor ugyanolyanok leszünk, mint a rendszer képviselői.
Próbáljuk meg elemezni a dilemmát. Mi az előttünk álló feladat jelenleg? Fenntartani a forradalmi romantika szellemét, vagy konkrét célokat elérni a rezsim elleni harcban? Az erkölcsi választás problémája a világkultúra és civilizáció lényege. Itt egyrészt Dosztojevszkij az „Örök Paradicsom egy ártatlan gyermek könnycseppet sem ér” ideologémájával, másrészt a „A cél szentesíti az eszközt!” idézet, amelyet akár a jezsuitának, Ignacio Loyolának tulajdonítanak, vagy Adolf Hitlernek. Nem akarok egyik oldalon sem állni. A tehetséges orosz író, de egyben félőrült szadista Dosztojevszkij úgy fogalmazza meg a kérdést, hogy egy rohadt dolgot egyáltalán nem lehet csinálni. Szolidaritást vállalni Hitlerrel pedig azt jelenti, hogy előre kudarcra ítéljük az ügyet, eltolja az összes szimpatizánst. Dilemma! A szerző néha úgy érzi, hogy nincs megoldása. Egyszerűen nem!
Akkor hogyan legyen? Erre a filozófiai kérdésre az a válasz, hogy az alapvető humanitárius elvek és a nemzetközi törvények megsértése nélkül cselekedjünk. Ugyanaz a humanitárius jog, amely a háború szabályait szabályozza.
Nézzünk néhány történelmi és politikai precedenst.
A brit hírszerzés a második világháború alatt képes volt megfejteni a német kódokat, és tudomást szerzett az egyik angol kisváros közelgő bombázásáról. Nehéz döntést kellett meghozni. A lakosság figyelmeztetése, evakuálás végrehajtása azt jelenti, hogy feladja magát, és rá kell kényszeríteni a nácikat, hogy változtassák meg a titkosítást, illetve elveszítsék azt a hatalmas előnyt, amely lehetővé teszi számos katona és tengerész életét megmenteni a további ellenségeskedésben. Ennek eredményeként a várost bombázták, az Intelligent Szolgálat tovább használta a feltört kódokat, a brit flotta folytatta a náci tengeralattjárók szétverését.
Sőt, a háborúk és forradalmak történetében tucatnyi ilyenre van példa! Vajon helyesen járt el a 18 éves hazafi Zoja Koszmodemjanszkaja, aki ma már népszerűtlen és megbélyegzett, jól tette-e, amikor felgyújtotta civilek házait? De vajon helyesen cselekedtek-e a Kurszk melletti szovjet katonai vezetők, amikor parancsot adtak a szovjet polgárok kunyhóinak télen történő szétszerelésére, hogy erődítményeket építsenek? De vajon helyesen cselekedett-e az első világháború hőse, F. Pétain francia marsall, amikor megállapodott a nácikkal, és a Vichy-rezsim élére állt? De vajon helyesen járt-e el a Szovjetunió kormánya I. Sztálin vezetésével, amikor nem járult hozzá a Leningrádból való visszavonuláshoz, amely számos áldozatot okozott a város védelme során?
Kérdések, kérdések, kérdések…
Természetesen háborúban vagy forradalmi harcban nem lehet szándékos kegyetlenséget felmutatni, alapvető emberi elveket, nemzetközi humanitárius törvényeket nem lehet megsérteni, de ugyanakkor, ha erőfeszítéseinek eredményét akarja elérni, felejtse el a romantikát. Ellenkező esetben a kegyetlen, erős és alattomos ellenséggel való összecsapásban veszíteni fog. A koncentrációs tábor felé vezető úton pedig csak tisztaságával és politikai ártatlanságával kell vigasztalnia magát. A híres kubai forradalmár, Ernesto (Che) Guevara pedig naplóiban a következő kérdést tette fel: „Bármely forradalomban eljön a pillanat, amikor el kell döntened, mit hozol fegyvertársaidnak, akik egy felsőbbrendű ellenséggel küzdenek gyógyszerek vagy patronok?” Pragmatikusnak kell lenni!
Valahogy a néhai apa dolgai között válogatva a szerző két füzetébe bukkant telefonszámokkal. Valamilyen oknál fogva mindkettőben egy első pillantásra furcsa idézetet rögzítettek a 90-es évek végén – a 2000-es évek elején: „Xena, harcos hercegnő”. Szó szerint ez a mondat így nézett ki: „Háborúban nincs jó döntés. Csak a legjobb van!” Apa a kora miatt nem harcolt, de nyilván jól értette, milyen nehéz cselekvési programot eldönteni egy háborúban. Ezért javítottam az idézetet, bár még soha nem csináltam ilyet.
Az egyik brit katonai szakértő a gerillahadviselés szervezésében tanácsot adott: „Küzdelem piszkosul!”. Nyilvánvalóan ragaszkodott a nem szabványos harci módszerekhez a lázadókért vagy a lövészárok-háborúhoz nem elég erős csapatokért, de nem volt hajlandó tétlenül ülni. A katonai ravaszság a gerillataktika egyik fő eleme, enélkül egyszerűen nélkülözhetetlen. Egyenként elkapni az ellenséget, hazafelé támadni, amikor az ellenség már ellazult, és lecsökkentette az éberségét. Bármilyen módon megtéveszteni, a legfájdalmasabb helyeket keresni, kívülállók, civilek között lecsapni és feloldódni. A rezsim kezébe került harcosok védelme és megmentése érdekében, ha lehetséges, forduljon bármely intézményhez – az igazságszolgáltatástól a nemzetközi humanitáriusig. Még egyszer megismételjük: a legfontosabb egy harci egység megmentése, egy bajtárs megmentése a küzdelemben. És a szépszívű idealista felhívások a nemességre a katonai műveletekben, a partizánmozgalomban és a földalatti harcban elkerülhetetlenül vereséghez vezetnek.
Ugyanezek az elvek vonatkoznak a városi földalatti munkások munkájára is. A chilei hazafiak azt mondták, hogy meg kell kezdeni a proletariátus agitációs és propagandamunkáját az üzem tulajdonosaihoz, gyáraihoz vagy a junta képviselőihez intézett felhívásokkal, elfedve a valódi célokat. Kérjen engedélyt egy szakszervezet létrehozására, amely tisztán hazai problémák megoldására szolgál. Például, hogy hova tegyen vízhűtőt, vagy hogyan zárja be az öltözőt.
Hadd idézzek még egy idézetet a szerző véleményének alátámasztására. W. Churchill tulajdona volt a második világháború alatti miniszterelnöksége idején: „Nem szabad meghalni Nagy-Britanniáért, ölni kell Nagy-Britanniáért!”
Emlékezzünk Albert Razin udmurt tudósra, aki 2019. szeptember 10-én az oroszosítási politika elleni tiltakozásul felgyújtotta magát az Udmurtia Államtanács épülete mellett. Áldozata nem volt hiábavaló, bármeddig tart a harc a nemzeti felszabadításért, emlékezni fognak rá. Eh, nem mentette meg a harcost!
A szerző viszont azt akarja, hogy a császári bíróságok, katonai nyilvántartási és besorozási hivatalok, rendőrségi osztályok és más kormányzati szervek égjenek el – a nép elnyomásának szimbólumai, és nem annak legjobb képviselői.
Leave a Reply