“Most pedig éljünk!”

Megoszlottak a vélemények. Egyes olvasók azt a gondolatot fogalmazzák meg, hogy a Tatár Köztársaság alkotmányának elfogadott változtatásaival nem minden olyan rossz. Minnihanovnak 2025-ig sikerült megtartania a posztot és az „elnöki” címet, egészen addig, amíg Putyin már elhagyta hivatalát. Ez állítólag legfelsőbb tisztségviselőnk bölcsességéről és előrelátásáról tanúskodik. Eltelik még három év, és ott… Régi reményünk, hogy vagy a padisah, vagy a szamár hal meg. A megközelítés persze bölcs, keleti módon filozófiás, amit érdemes használni, ha úgy érzi, hogy elveszett és a varratok.

Mit mentettünk meg a Köztársaság legmagasabb posztjának címén kívül? Maga az „elnök” szó, amelyet Minnihanovnak tulajdonítanak? Igen, talán semmi sem forog kockán a „szuverenitásért folytatott küzdelem” nevű kegyetlen játszmában. A szuverenitásról, a tatár állampolgárságról, a köztársasági vezető tatár nyelvtudásának szükségességéről szóló cikkek rendelkezései eltűntek Tatár Alkotmányából. Eltörölték azokat a cikkeket, amelyek szerint Tatársztán elutasítja az erőszakot és a háborút, mint az államok és népek közötti viták megoldásának eszközét; a háborús propaganda tilalmáról; hogy letartóztatás, őrizetbe vétel és őrizetbe vétel csak bírói határozattal lehetséges. Nem tudom, hogy lehet ilyen „sikerek” után bármiféle nyereségről beszélni, legalább taktikai, legalábbis stratégiai.

Természetesen Minnihanov nem veszített. Sikerült bebiztosítania személyes hátulját. Kadirov és Lukasenko példája, akik sajátos státuszt alkudtak ki maguknak a Kreml-lel való kapcsolatokban, nem maradt figyelmen kívül a tekintélyes Rusztam Nurgalijevics előtt. Levonta a megfelelő következtetéseket – ideje egy kicsit feltölteni az árát, és lehetőség szerint növelni a birtokolt áramderivatívák likviditását. Tudta, ravasz: most nem az a helyzet, hogy Putyin a saját érdekeit követve „ellenkezõ” Tatarföldi “Raiszakot” kezdje el lecserélni egy engedelmesebbre. Putyin ezt is figyelembe vette. Egy rossz lépés – és kása főzhető, amelyet drágább szétszedni.

Nyilvánvalóan ezért Minnihanovnak megengedték, hogy a számára szükséges alkotmánymódosítási tervezeteket a Tatár Köztársaság Államtanácsának ülésére hurcolja. A moszkvai szultán ilyen szívesére válaszul Rusztam Minnihanov tatár padisah a képviselőkhöz és a Köztársaság összes népéhez fordulva lojálisan kijelentette, hogy ha az alkotmány többi javasolt módosítását nem fogadják el, akkor ez egy alkalom, hogy feldarabolják Oroszországot… Az emberek érzékelni fogják: itt Tatárföld felemelkedett, Putyinnak nem megy jól, Oroszországot darabokra törik. Ennek eredményeként Putyin szinte minden farkasa jóllakott, és Minnihanov személyes birkái biztonságban voltak.

A szerző szerint ilyen helyzetben a tatár berendezkedés kijelentései a mentett pozíciókról jó enyém egy rossz játék esetén: még mindig hú-hú, nem jelent semmit, hogy levették a gatyámat mindenki elé, és betömte az arcom. Visszanyerem, mindenkinek megmutatom! később megmutatom…

A veszteségek-győzelem mértéke ebben a játékban nagyon egyszerű – csak fel kell tennie a kérdést: mit kapnak a tatárok? Újjáéled a tatár nyelv az iskolákban? Vagy abbahagyják a tatár falusi fiúk Ukrajnába hajtását vágásra? Mi van, több lesz a szabadság, abbahagyják-e az utcai letartóztatást minden Moszkva és a Kreml elleni tüsszentés miatt? Lehet, hogy a tatárok gazdagabban élnek, azonnal elgázosítanak mindent, és jó utakkal borítják be?

Hogyan érezhetik majd milliók az élet „javulását” az alkotmánymódosítás után? És ha egy évtizedre előre tekintesz, ki vesz feleségül tatár lányokat, ki nevel majd tatár gyerekeket? Valóban, a szeretetteljes és szorgalmas tatár nagymamák mellett a gyerekeknek is tatár apákra van szükségük! Holttestük pedig az ukrán feketeföldi mezőkön hever, nem muszlim szokás szerint eltemetve, lelkük pedig a sötétben bolyong. Az Orosz Föderáció Fegyveres Erőinek parancsnoksága nem is akarja összegyűjteni a halottak maradványait. De mit kell gyűjteni – a már összegyűjtött holttesteket nem akarja kivinni Ukrajnából temetésre, hiába kérik az ukrán hatóságok, akik szűkös áramot költenek az orosz katonák holttestét tároló hűtőszekrények kiszolgálására.

Hol van a Tatár Köztársaság Alaptörvényében az a vonal, amelyre támaszkodva megkönnyebbülten mondhatjuk: „Hála Istennek, most élünk!”? Lehet, hogy a szerző akkora bolond, hogy nem vette figyelembe az ilyen újításokat. Nem lát egy egyszerű, álcázott ravasz tatár lépést a béke és a jólét, a tatár szabadság és a tatár méltóság felé. Talán elmondod neki? Ne légy szégyenlős, bökd meg az orroddal!

Tatarföld, Minnihanov, alkotmány, Putyin, szuverenitás