Tatár hús Moszkvának

Az orosz hatóságok március 9-ig biztosították, hogy Ukrajna területén csak hivatásos katonai és szerződéses katonák vesznek részt az ellenségeskedésben. Március 9-én az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma kénytelen volt elismerni, hogy sorkatonák is részt vettek a háborúban.

A “Rádió Szabad Európa” című tatár-baskír szolgálata tartja a kapcsolatot a Tatárból, Baskírából és más Volga-Urál köztársaságokból és régiókból katonai szolgálatra behívott fiatalok hozzátartozóival. Egy héttel ezelőtt a szülők szívesebben beszéltek újságírókkal, most azonban sokan félnek, csak a teljes névtelenség feltételével vállalják, hogy beszéljenek. Ez Oroszországban elfogadott új törvényeknek köszönhető.

Egy tatári lakos, Amina Valitova (nem az igazi neve) azt mondta a “Radio Azatlik”-nak, hogy öccsét február 23-án küldték hadba. Március 7-én elhagyta az ellenségeskedés területét.

– Öccsemke – „sorköteles”. Tavaly novemberben hívták be a hadseregbe. Vlagyimiri területre jött. Minden nyugodt volt. Február 2-án Voronyezsben megkezdték a „kiképzést”. Tudtuk, hogy ott volt. A „kiképzést” azonban nem fejezték be: kiderült, hogy Ukrajnába küldték őket. Február 23-án este felhívta édesanyját, rövid volt a beszélgetés: „Anya, odahoznak minket, több napig nem lesz kapcsolat, nyugi.” Anya nem értette. Hová “odahoznak”? Miért nem lesz kapcsolat? Mi sem tippeltünk. És amikor reggel felmentünk a netre, mindent megértettünk. Az orosz tévécsatornák „különleges műveletről” kezdtek beszélni. És a független média, bloggerek, hétköznapi emberek elkezdtek beszélni a háborúról, elkezdtek írni, hogy Oroszország csapatait küldte Ukrajnába” – mondja Amina. – Az öccsemkével való kommunikáció megszakadt. Többé nem írt sem nekem, sem a szüleinek. Hívások sem érkeztek. Nem hittük el, hogy a kiképzési rész elvégzése nélkül hadba küldhetik. Majdnem elmenték az eszemünk a homálytól. 

Öccsemke hívott március 1-jén este: „Anya, háborúban állunk, Ukrajnában, itt szörnyű. Nem tudom, melyik városban vagyunk, mindenhol lövöldöznek.” Tűz alá kerültek. Anya megdöbbent, a telefon a kezében volt: „Miért mentünk oda? Ne merj aláírni semmit!” De az öccsemke azt válaszolta, hogy kénytelenek aláírni néhány papírt. Azaz. egyáltalán nem értették. Kénytelenek voltak. Megfenyegették őket. Ők gyerekek! Az öccsemke még nincs 20 éves. Biztosan megijedt. Hivatalosan kiderül, hogy kényük-kedve szerint mentek háborúba. Azaz hivatalosan egyáltalán nem „sorkötelesek”, hanem „szerződéses katonák”.

Amina nem tudja megmondani, melyik csapatban és melyik katonai egységben szolgál bátyja.

– Háromszor-négyszer kerültek tűz alá, hál’ istennek, az öccsemke épségben maradt. Autót vezet, ráparancsoltak, hogy adjon üzemanyagot, ha jól értem. Vagyis a támadóberendezések haladnak előttük, ha benzin kell, azt ellátja benzinnel, kerozinnal. Kiderült, hogy ők a második vonalon vannak, de ők is eltalálták őket! Az öccsemke azt mondta, hogy Szumi városának környékén voltak. Nem magyaráztak el nekik semmit, a támadás éjszakáján egyszerűen közölték, hova mennek, és ennyi. Ő egy gyerek, akit novemberben vittek be katonának, nem is estek át „kiképzésen”, de nagyon tűzbe tették! 

„Száraz adaggal” etetik. Azt mondja, hogy géppuska van a kezében, golyóálló mellény van. Közvetlenül a tartályban alszanak. Persze nem sokat beszél, fél. Azt mondta, hogy 3-4 srácról, akivel együtt szolgált, semmi hír. Még mindig nem.

Mind össze vannak zavarodva. Nincs internetkapcsolat, nincsenek független információforrások. Parancsot kaptak, és nekik, mint a zombiknak, teljesíteniük kell azt.

Apa ugyanazon a napon, amikor megtudta, felhívta Moszkvát, a Kreml-t. Természetesen nem válaszoltak neki. Aztán levelet írt az ügyészségnek. Magyarázatot követel, hogyan kerülhetett hadba azok a srácok, akik két hónapot sem töltöttek a hadseregben, aki biztosítja a biztonságukat, de válasz egyelőre nincs.

Elmentünk a parancsnokhoz, ő biztosítja, hogy „minden rendben van”. Mit tenni kell az anyák? Persze hinni – folytatja a sorköteles katona nővére.

Az öccséje legközelebb március 1-jén hívott.

– Rossz kapcsolat. Március 1-jén az öccsemke azt mondta, hogy ismét lövöldöztek, utána nem volt vele kapcsolat. Természetesen aggódunk. Kezdtek megjelenni a hírek, hogy a „sorkötelesek” között is vannak halottak. Egy egész hétig nem volt hír. Március 7-én újra felhívott. Azt mondta, hogy Belgorodban vannak. Az orosz oldalra vitték, telefonokat osztogattak, csak ezután tudott felhívni és elmondani mindent. Egyrészt úgy tűnik, hogy Oroszországban van, de hogyan lehet megnyugodni? A háború folyik. És öccsemkének még 9 hónapot szolgálnia kell. Nincs garancia arra, hogy nem kerül újra a frontvonalba” – mondja Amina.

Naponta követi az orosz és az ukrán média híreit. Véleménye szerint az orosz hatóságok „különleges művelet” kifejezés használata cinizmus. Megérti, hogy az Orosz Föderáció miért blokkolja a független médiát. Ugyanakkor úgy véli, hogy egyes oroszok egyszerűen csak próbálnak elbújni a valóság elől, ezért hisz abban, amit a szövetségi csatornák sugároznak.

– Itt anya tévét fog nézni és nyugodtabb lesz. Megértem, hogy így védi magát lelkileg. De van más információ is az interneten. Tele van videókkal az Orosz Föderációból elfogott katonákról, nagyon fiatal srácokról. Rájuk nézel, és arra gondolsz: hát milyen „szerződéses katonák” ezek, milyen hivatásos katonák… A háború kezdete óta minden ukrán nyilvánosságra, médiára, Telegram csatornára előfizettem. Folyamatosan figyelek mindent. Még ha Oroszország bezár minden médiát, amely a háborúról ír, az információ akkor is terjedni fog.

A katonák anyukájának van saját chatje, minden videó erre jön. Látnia kellett volna ezeknek a szerencsétlen nőknek a reakcióját a videók megtekintése után: valakinek vérezni kezd az orrából, valaki pedig teljesen elveszíti az eszméletét.

Most sokan vannak, akik megvédik Oroszországot, Putyint, a háborút. Az online olvasástól égnek áll a haja. Ezt csak az írhatja, akinek a gyereke még nem volt katona. Úgy tűnik, aki orosz tévét néz, annak valamiféle fátyol van a szeme előtt. Sok éve ülünk az interneten, de nem tanultuk meg megkülönböztetni a búzát a pelyvától. De mindent össze lehet hasonlítani, elemezni. Háború folyik. Emberek halnak meg mindkét oldalon. Lakóépületeket bombáznak… Ez semmiképpen sem indokolható. Nincs politika. Le kell ülnünk a tárgyalóasztalhoz. Most már csak egy vágyam van: hogy vége legyen ennek a háborúnak – kívánja Amina.

Öccséje a Kazany Repülési Főiskolán tanult. Tavaly belépett az intézetbe, de bevitték a hadseregbe. Úgy döntött, jobb, ha most egy évet szolgál, és utána folytatja tanulmányait.

Hozzá kell tenni, hogy a volgai tatárok Ukrajnában nemcsak a betolakodók oldalán, hanem a védők soraiban is harcolnak. Különösen a Szabad Idel-Ural mozgalom harcosairól van szó, amely a hat Volga-köztársaság (Tatárföld, Baskírföld, Csuvasföld, Mariföld, Udmurtföld, Mordvinföld) kiválását és új független államok létrehozását szorgalmazza. Közülük március 13-án a legtöbben tatár és erza nemzetiségű harcosok.

Ilsat (Volgai Tatár) testvérünk információi, aki Harkivban harcol a területvédelmi erők tagjaként: „A keleti régiók őslakosai, az ukránok azok, akik az invázió előtt többnyire oroszul beszéltek, és nem éreztek gyűlöletet az országokkal szemben. oroszok és Oroszország felé. Ők, és nem a jól ismert galíciaiak az ukrán nacionalizmus fáklyája: bátrak, elszántak és könyörtelenek minden oroszországgal szemben. Tanúja volt annak, ahogyan az ukránok hidegvérrel megsemmisítették a tankerek és az ellenséges csapatok egy csoportját. Azt tanácsolom az oroszoknak, hogy azonnal adják meg magukat, és ne várjanak a megfelelő pillanatra – lehet, hogy egyszerűen nem.