Számunkra ismeretlen Oroszország: Moszkvától 1500 kilométerre az emberek fáklyákkal világítják meg a lakásokat

A Kreml naponta több mint 20 milliárd rubelt költ a „különleges műveletre”. Ugyanakkor az Orosz Föderáción belül számos régió úgy él, mintha a 21. század még nagyon távol lenne. Ehhez csak térjen le a főútról. Igaz, csak néhány szélsőséges ember dönt úgy, hogy átutazik egy ilyen „igazi Oroszországon”. Ez egy igazi utazás egy másik dimenzióba.

Például egy ilyen izgalmakra vágyó mesélte, hogyan mentek Moszkvából Magadanba két családként két terepjáróval.

Az egész út két és fél hónapig tartott. Gombát, bogyót, medvehagymát, halat, mogyorófajdfajtát, nyulat, hattyútojást, vörös kaviárt ettek – általában mindent, amit gyűjtöttek, fogtak és lőttek. Dízel üzemanyagot vettek el a katonaságtól, a gép- és traktorállomásokról, valamint a mozdonyvezetőktől: „Nézze meg a térképen, hol van a vasút. Odamész, vársz, soha nem vártál egy napnál tovább.

Felemeli a kezét egy pohárral, leállítja a mozdonyt. A sofőr pedig dízel üzemanyagot tölt be egy pohár alkoholért. Nincsenek benzinkutak. Nincsenek utak a szó európai értelmében sem.

Másfél ezer kilométert lehet végigmenni országutak és medrek mentén, és nem lehet lakást találni … „

Az utazók ezen az úton szinte semmit sem vásároltak, csak cserekereskedést: „Régi ruhákat, alkoholt, kést, cukrot gyűjtöttünk az utazáshoz – és kicseréltük, amire szükségünk volt.

Egyszer ötszáz rubelt adtam egy parasztnak, aki visszautasította: „Nem, nincs szükségünk a pénzére. Neki mi a hasznos? Cukor? Gyufák?” A pápuákhoz hasonlóan egy zacskó fenyőmagot is kicserélhetsz egy tollkésre vagy egy régi kabátra…

Persze néha kimennek a világba. Egy nagymama például kétévente utazik, hogy nyugdíjat kapjon 800 kilométerre. Tudja, mikor jön egy faszállító teherautó, leül a sofőrrel, és az elágazáshoz megy. Ott másnap átöltözik a elhaladó autóra, és elmegy a faluba, ahol pénzt kap, és az ellenkező alkalomra vár. Az egész nyugdíjba vonulási út egy hónapig tart.”

Az utazók eljutottak olyan helyekre, ahol az emberek azt viselik, amit véletlenül a „szárazföldről” kaptak: „Például egy férfinak van a katonai borsókabátja vagy overallja, nem tudom, minek nevezzem – a hátán a sugárveszélyt jelző tábla. Képzeld a cipőjét! Talp helyett autógumijuk van. Hát a kések és egyéb fémtárgyak kovácsoltak, van kovácsuk. Hála Istennek, ez a fém itt hever északon…”.

A fürdőben mosnak hamuval és celandinnal. De a legérdekesebb az, hogy ünnepnapokon petróleumot égetnek, hétköznapokon pedig fáklyával* (itt – vékony, hosszú szelet száraz fa, kályhagyújtásra vagy kunyhó meggyújtására szolgál) gyújtanak fel házakat. Az extrém utazó még egy lámpát is cserélt régi kabátjára – „olyan kovácsolt szórólap, ahová fáklyát rögzítenek”: „Nemcsak lámpát adtak, hanem egy tálat is alá, ahová vizet öntenek, hogy a szén és a hamu hulljon bele. Ráadásul megtanították égni a fáklyákat.

Az egyszerű nyírfa fáklyát nem helyezzük azonnal a lámpába, egyenetlenül ég, füstölni kezd, és szinte azonnal kiég. Ezért a fáklyákat először a kemencében égetik ki – gereblyézik a szenet, és forró tűzhelyre teszik a fáklyákat, hogy meggyulladjanak és megbarnuljanak. Ilyenkor jól égnek a fáklyák”.

Az utazó azonban azt mondja, hogy a fáklyák nem nagyon lepték meg, „nem kell olyan messzire utazni, hogy megnézzük a fáklyákat – vannak fáklyákkal megvilágított házaink Karéliában, másfél ezer kilométerre Moszkvától. A semmi közepén nincs áram, így az emberek nem tudják, mi az a tévé, hűtőszekrény. Akkor látták először a kolbászt, amikor megmutattam nekik…”

Valójában az Orosz Föderáció nagy területére még nem érkezett meg a 21. század. És néhány dolog általában változatlan marad. Például a Kreml azon vágya, hogy minden erőforrást felhasználjon újabb és újabb területek megszerzésére, az ottani életszínvonalat az „orosz színvonalra” csökkentve.