Az Alkotmány egy diadalmas demokrácia éneke, vagy valami, ami nem?

Ezt az ünnepet 1992 óta ünneplik a köztársaságban. Tatárföld alkotmányát 1992. november 6-án fogadták el a Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának XII. Nehéz megcáfolni azt a szánalmas kifejezést, hogy „e fontos jogi dokumentum megalkotása jelentős szerepet játszott a térség politikai rendszerének kialakulásában”. De mi lesz a végén? És mik voltak a remények, emlékszel?

„Az ebben a dokumentumban lefektetett jogi alapok a régió fejlődésének kulcsává váltak, maga az ünnep pedig 30 éve a Tatárföldön élő népek történelme, hagyományai és értékei iránti tisztelet jelképe” – mondja nekünk az illetékes. És valamiért azonnal „a világ legdemokratikusabb sztálinista alkotmánya” jut eszembe. Paradox módon valójában ő volt a legegyedibb a világon! A polgárok annyi jogot kaptak, amennyit egyetlen ország hatósága sem döntött úgy, hogy felajánlja az embereknek. De a „minden törzs és nép vezére” nem félt, a jogokat és a kiváltságokat a legszélső határig kiterítette – és amitől félnek, ezt az alkotmányt senki sem fogja végrehajtani. Külföldi jogászok dicsérték formai teljességéért és demokráciájáért, de „normatívnak” nevezték – a jogok és szabadságok meghatározott határai szükségesek voltak, mint „mérföldkő, amelyre törekedni kell”. Az NKVD nyomozói pedig a nyomozás alatt állóknak, akik szót mertek szólni az alaptörvényről, egyszerűen azt mondták: „Az Alkotmányt nem neked írták, barom, hanem nekem!”

De térjünk vissza a jelenhez. Ma, a Tatár Köztársaság Alkotmányának Napján az Államtanácsban kerekasztalt tartottak a következő témában: „A köztársaság alkotmánya a modern Tatárföld sikeres fejlődésének alapja.” Az eseményen a Tatár Köztársaság Államtanácsának képviselői, jogtudósok, a Tatár Köztársaság alkotmányának szerzői vettek részt.

Állami és hazafias beszédek kapcsán olvasom: „a köztársaság bölcs vezetésének dicséretét”, személyesen M. Saimievnek és R. Minnyihanovnak szóló dicséreteket, beszámolókat a modern Tatárföld sikeres fejlődéséről – „egy dinamikus, jövőorientált régió ambiciózus tervek a gazdaságban, az oktatásban, az innovatív iparágak létrehozásában. Röviden, rituálisan lehangoló és unalmas hazugságok teljes készlete, amelyek tönkreteszik a fogait. Az egyetlen dolog, ami felkelti a figyelmet, az a mondat: „27 év alatt 17 módosítást hajtottak végre a köztársasági alaptörvényben, ezek közül az utolsó 2012 júliusában. A köztársaságunk alkotmányának módosításai az elfogadott szövetségi törvények eredményeként születtek.”

Mi értelme van az alkotmánynak, ha a szövetségi központ követelményeihez igazodik? Kicsit módosítani szeretném az Alaptörvényünkből vett gyönyörű idézetet, amelyet F. Muhametsin, a Tatár Államtanácsának vezetője beszédében mondott: „A köztársaság alkotmánya szerint a szuverenitás hordozója és egyetlen forrása a köztársaságban a hatalom a többnemzetiségű nép, a „többnemzetiségű népe” szavak helyébe a „szövetségi központ” kifejezés lép. Ily módon a virágos kifejezés logikus és teljes formát nyer. Mint a katona anekdotában: „Nem érdekel, hogy a krokodilok repülnek-e vagy sem, nekem az a lényeg, hogy a válasz EGYSÉGES!”

Természetesen egy szót sem a háborúról, egy szót sem a leglényegesebbről – a haldokló, a nyelv hiánya miatt eltűnő tatár kultúráról, a tatárok tényleges tehetetlenségéről az orosz sovinizmus és asszimiláció elleni harcban. Zavartan és gondolkodva önkéntelenül úgy képzelem el magam, mint aki véletlenül ott volt az államférfiak ezen ünnepélyes összejövetelén. Itt felemelem a kezem, szót kérek, kérdést teszek fel arról, ami bánt, a háborúról, a nyelvről, a kultúráról, próbálok az értelemre és a lelkiismeretre, az alkotmányos jogokra hivatkozni, de azt hallom válaszul: „Nincs megírva neked, te barom!” és hideg verejtékben ébredek.