“Asharshylyk” (az “Asharshylyk. Éhség. 1928-1934. Dokumentumfilm krónika” című háromkötetes könyv anyagai alapján)

Kazahsztán minden év május 31-én ünnepli a politikai elnyomások áldozatainak emléknapját, és az elmúlt néhány évben ez volt a múlt század 30-as éveinek éhínség áldozatainak emléknapja is.

Ma már a múlt eseményeit pontosan értékelő kazah hatóságok is kezdenek ragaszkodni a Holodomor alaposabb tanulmányozásához.

Merüljünk el a történelemben: az 1924-ben létrehozott Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság nem volt olyan, mint a többi köztársaság, és az 1920-as évek nagy részében a kazahok élhették megszokott életüket.

Aztán jött a tervgazdaság. Egy évvel a kollektivizálás kezdete előtt a szovjet kormány tömeges állatállomány rekvirálást hajtott végre a kazahsztáni helyi táborokból, ezzel próbálva csökkenteni a különböző klánok vezetőinek népére gyakorolt ​​befolyását, miközben a nomádok “abszolút hatástalanságáról” nézeteket. modellt elkezdték népszerűsíteni. Filipp Goloscsekin, a Bolsevik Kommunista Párt Szövetsége Kazah Területi Bizottságának titkára irányította a kazahok “betelepítésének” folyamatát a helyszínen.

A néprajztudományban létezik az “ápoló táj” fogalma – olyan természeti és földrajzi viszonyok együttese, amelyek az emberek életmódját, gazdasági alapját és nemzeti jellegét alkotják. Tehát a felvidéki mentalitás, nemzeti karakter eltér a tengerparti halász nemzeti karakterétől. És egy sztyeppei nomád és egy parasztgazda életének és életének gazdasági és gazdasági összetevője nagyon különbözik. Cserélje ki őket, és az egész gazdaság tönkremegy, hiszen legalább egy-két generáció kell ahhoz, hogy idegen természeti és földrajzi körülmények között túlélési készségeket szerezzenek.

A kazahok korábbi társadalmi szerkezetének lerombolása után a szovjet tisztviselők megtették az első lépést a köztársasági éhínség kezdete felé. Ráadásul az is kiderült, hogy a köztársaságnak egyszerűen nincs pénze arra, hogy a kolhozokat legalább minimális infrastruktúrával lássa el. 500 településre négy kórház és öt fürdő épült, 80 000 betelepült családnak mindössze 2 000 ház.

Kikerült az a terv, hogy olyan emberek kenyerét szerezzék be, akiknek néhány hónapja még semmi közük nem volt a mezőgazdasághoz. Ugyanezen a szinten maradtak a hús normái is, amelyeket a köztársaságnak Moszkvának, Leningrádnak, az Urál régiónak és a Távol-Keletnek kellett volna szállítania. Ez a kazahok azonnali elszegényedéséhez vezetett. Mivel a kazahok nem tudták teljesíteni kötelezettségeiket – elsősorban a gabonaszállítással kapcsolatban – kénytelenek voltak az állatállományt gabonára cserélni. “Birkát 15 font kenyérért cseréltek, tehenet 1,5 fontért, kancát 2 fontért, tevét 3 fontért, jó lovat 4 fontért.

A nomád életmód logikája éppen az volt, hogy a szarvasmarhák a nomádokkal együtt egyik helyről a másikra vándoroltak, keresve a legtermékenyebb legelőket. De a jószágokat egyszerűen szocializálták, egy fel nem szerelt helyre terelték, takarmány és ital nélkül hagyták. Emiatt például a Kzil-Orda járásbeli “Ovcevodi” állami gazdaságban mindössze egy hónap alatt 3852 állat esett ki, köztük 560 birka, amely egyik napról a másikra fagyott meg. A Központi Végrehajtó Bizottság szerint a kollektivizálás első két évében az állatállomány elvesztése a köztársaságban 70%, az éhínség végére pedig 90% volt. Sztálin már az éhínség tetőpontján, 1932 novemberében azt követelte, hogy “térjünk át az elnyomás síneire”.

A köztársaságban pedig javában tombolt a tömeges éhezés járványa, és a kazahok a megszokott taktikát váltottak: sietve indultak el a szomszédos köztársaságokba, ahol nem volt olyan erős az éhezés és az elnyomás mértéke, vagy próbálkoztak. betörni Kínába, a Hszincsiang régióba (az ujgurok jelentős része, akik jelenleg az “átnevelő táborokban” szenvednek – a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságól származó menekültek leszármazottai). Öt éven keresztül – 1928-tól 1933-ig – mintegy 200 ezer embernek sikerült a határon át Kínába menekülnie.

Az Egyesült Állami Politikai Igazgatóság megpróbálta megállítani az áramlást úgy, hogy parancsot adott ki a lövöldözésre, hogy megöljön mindenkit, aki megpróbált elmenekülni. Ennek a taktikának az apoteózisa a “Karatal-ügy” volt: októberben 40 kazah család próbálta átlépni a határt, de teljesen fegyvertelenek voltak, és az Egyesült Állami Politikai Igazgatóság megtámadta őket. Kilenc családnak sikerült átjutnia a határon és megszöknie, a többieket vagy a helyszínen agyonlőtték, vagy fogságba estek, az összes életben maradt nőt és lányt pedig megerőszakolták, az összes holttestet pedig kirabolták.

1931-re az éhínség mértéke katasztrofálissá vált. Halott vagy haldokló kazahok mindenhol voltak: a városok utcáin, a pályaudvarok épületeiben, a sztyeppei utakon. Azokat, akik legalább valahova az éhség elől menekültek, “nomádoknak” nevezték, és osztályellenes elemként kezelték őket.

Kiváló orosz ötlet volt, hogy a nomád pásztorokat mezőgazdasági kolhozokba tereljék, miközben megfosztják őket minden állatállományuktól. A forradalmi közgazdasági gondolkodás csúcsa! Valóban kár, hogy egyes félnomád emberek elérjék a nagy célt, a világ első proletárállamának felépítését? Félholt? Hát a pokolba is, jó úton járunk, elvtársak! Sajnos ott vannak, a Kremlben, és most pontosan ugyanazok, tovább építik Nagy Államukat. És egyúttal tönkretenni több százezer saját polgárát, többségében “nacionalistát”, értelmetlen hódító háborúba küldeni őket – csak köpni!

Oroszország a Szovjetunió jogutódjaként nem maradhat csak úgy csendben, előbb-utóbb meg kell magyaráznia magát a 90 évvel ezelőtti események miatt. “A jelenlegi politikai helyzet alapján egyértelmű, hogy legalább nem várható bocsánatkérés” – mondta Doszim Szatpajev kazah politikai elemző a Novaja Gazetának. Ellenkezőleg, a hisztéria eszkalációját és egy erőteljes neoszovjet propaganda hullámát látjuk Oroszországban.